Szoborkert

Szoborkert

TISZTELET  PILINSZKYNEK   talpában tövis és – kegyelmes Isten  – mégis járkálni próbál   BARCSAYNAK   kapuid mögött a Mester vár öröklét – türelemmel   AMOTT   Amott az óceán skandálja bálányi trocheusait hullámverte szürke sziklára ködszűrte törpe fény tört haltetem amott Neruda lakatlan háza tenger és didergés –   NAGY LÁSZLÓNAK   Kegyetlen ünnep: minden szédül itt: halhatatlan hóesésben kavargó varjak, korog a kályha gyomra, szél nyüszít, ajtó csikordul, talp alatt fagyott hó, semmivé hűl,          párázva lassan                   a szárnyas                            elhagyott ló!     IN MEMORIAM J. A.   lüktetve sajgó seb a reggel csendje testén fenyőket hív a gerleének   erdőóvta nyugalomban a páfrány – lábnyomú idő ösvényein bolyongónak halánték – óra méri perceit mint az övét ama másikét aki az Óda földjét kereste a moha – hűs gyémánt – közönyű magányt békét békét végre hogy érkeznének ünnepére végtelen menetben a fény harsogó seregei mert kiérdemelte láz rázta a szó Isten – fénye ember – dadogása káromkodás – ima ’ a lehetnél – nem lehetsz’ neuraszténia grávisza   VIGÍLIÁS   Más éj komorul; most más idők járnak más bogarak, árnyak, Arany János úr   Napra nap tolul; szívek jégkorszaka. Tudja ezt, Maga, Arany János úr!   Az ember nem kevély; mert más az est, az éj, hát új imát tanul, Arany János úr!   Ha új imát tanul, azt is csak balul, mert hogy magyarul, Arany János úr!